Erdély legtávolabbi részén, a Székelyföldön egységes tömbben mintegy hétszázezer székely él. A legtöbb magyarországi turista számára felejthetetlen és felemelő élményt jelent, hogy a határtól kb. 350-400 kilométerre magyar nyelvet hall. Mindenki magyarul beszél.
A falvakban, de még a városokban is nagyon kedvesen fogadják a magyarországi látogatót. A legtöbb helyen előkerül a pálinka, kávé és esetleg egy kis házi sütemény, amivel megvendégelik a messziről jött utazót. Nem illik és nem is szabad visszautasítani a kedves invitálást, mert ezek a személyes találkozások, önfeledt beszélgetések jelentik a székelyföldi utazások egyik, sőt sokak számára legnagyobb élményét.
A beszélgetés során gyorsan kiderül, hogy közös a nyelv, de azért még is van eltérés. Az ízes tájszólás mellett a híres, furfangos székely észjárás is megnyilatkozik egy – egy csalafinta megfogalmazásban.
A középkorban Székelyföld területe nem tartozott a magyarországi vármegyerendszerhez, hanem saját közigazgatási egységekre, ún. székekre tagozódott. A székekben élő székelyeknek, mint szabad katonáknak a legfontosabb feladat az volt, hogy a magyar állam keleti határait védjék.
Társadalmilag a magyar nemességhez tartoztak, ezért számos kiváltságot, többek között adómentességet élveztek. A székely társadalom két fő rétegből állt: a székely lófők lovon teljesítettek szolgálatot, míg a közszékelyek gyalog vonultak hadba. Kollektív szabadságjogaik védelmében a székelyek a történelem folyamán sokszor álltak harcba Erdély fejedelmeivel, majd később pedig a Habsburg ház uralkodóival.
A székely nép eredete homályba vész. Egyes történészek véleménye szerint a székelyek még a honfoglaló magyarokat megelőzve telepedtek le a Kárpát – medencében a VII – VIII. században, más kutatók viszont azt állítják, hogy Árpáddal együtt érkeztek. Egy biztos, hogy az Ázsiából hozott kultúra sokkal erősebben fennmaradt a székelység életében, mint a többi magyar népcsoportéban. A székely népművészetben a mai napig kimutatható az ősi vallás motívumainak továbbélése, de egyedülállóak a rovásírásos emlékek is.
A legenda szerint a hunok a székelyek ősei, bátor, erős nép volt. A legnagyobb királyuknak, Attilának sok fia közül a legvitézebb Csaba volt, aki görög anyától származott.
Attila halála után két fia Csaba és Aladár nem tudtak megegyezni, egymással harcba keveredtek az utódlás miatt. Csabát a szikambirai (óbudai) csatában legyőzte Aladár. Annyi vér folyt, hogy a Duna kiömlött és sokig nem lehetett inni sem a vizéből. Csaba katonáival visszaköltözött az őshazába Szittyaországba. A seregből azonban 3000-en nem mentek el Csabával, hanem letelepedtek Csigla mezején Nyugat – Erdélyben, majd később keletebbre a mai Székelyföld területére költöztek. S ettől kezdve magukat székelyeknek nevezték, szittya betűkkel írtak botokra. Ezt most rovásírásnak nevezik. Évszázadokon át várták vezérük hazaérkezését.
Amikor egy alkalommal a székelyeket a környező népek megtámadták és szorongatott helyzetbe kerültek csoda történt! A Hadak útján, a Tejúton megjelent Csaba királyfi erős seregével és visszaverte a támadást eldöntve ezzel a csata sorsát is, majd ismét visszatért a csillagok közé.
Székelyföldön számos olyan hely van, amelyhez valamilyen hun monda, legenda kapcsolódik. Székelyudvarhelyen volt a hegy oldalán Budának, Attila testvérének vára – Budvár – amelynek még mai is látszanak maradványai. A vár történetéről Székelyudvarhely kirándulási lehetőségnél lehet olvasni.